Azt hiszem, UFO a gyermekem! Hogy hogyan bukott le?
Hát szép lassan a 3 év 6 hónap alatt. Ne, ne mondjátok, hogy megbolondultam, van összehasonlítási alapom.
Már a várandósságom is rendhagyó volt. Egy olyan méhben fejlődött és nőtt meg 3 és fél kilóra, amiben elvileg életben sem lehetett volna. Egy olyan méhlepény látta el, ami részben levált, részben a hólyagomra tapadt. Úgy született meg, hogy egyetlen fájásom nem volt. Mindezek ellenére épen és egészségesen világra jött. Evett, aludt, nagyon ritkán sírt. Leginkább akkor, mikor nem nem értettük meg elsőre, mit szeretne tőlünk. Akkor sem hiszti sírással, hanem akaratosan, méregből, tehetetlenségből.Mintha egy sokat megélt lelket baba testbe zártak volna.
Aztán három és fél hónaposan fogat növesztett, hat hónaposan mászott, 11 hónaposan stabilan járt, másfél évesen folyékonyan beszélt és szobatiszta lett éjjel és nappal egyaránt.
Ez már eleve gyanús volt nekem, de ráfogtam arra, hogy a nagyobb tesó hatása érvényesül.
Ahogy járni kezdett.... nem botladozva, hanem felállt, és elindult, mintha mindig is ezt csinálta volna. És vakmerő volt, mintha számára nem lenne akadály. És jöttek a balesetek, mert babateste UFO lényének korlátokat állított.
Nem sikerült egy évesen talpra érkezve leugrania a kispadról, és belapította a homlokát. De úgy, hogy az ájulás kerülgetett. Olyan lapos volt, mint egy földre ejtett alma. De ő nem sírt, csak meglepődött. Én persze zokogva rohantam az ügyeletre, ahol ő nagyokat kacagott a doki lámpáján, meg azon, hogy nekem készítenek elő egy adag nyugtatót. Persze semmi baja nem lett egy kék flekken kívül.
És akkor sem sírt, amikor a zárt fiókok egyikéből kivarázsolt egy epoxi gyantát, és naná hogy meg is kóstolta.
Aztán hozta elém a flakont, és mondja: Aja,hamm...bleee...(anya, megkóstoltam, de nem finom). Holtra váltan ismét irány az ügyelet, ahol közölték, hogy le talán nem nyelt belőle, csak a szája belsejét marta meg egy pöttyet.
Legközelebb a babakocsiban állt fel, és törte össze magát. Pont akkor, mikor megkérdeztem, hol van a kicsi.
Aztán csatt....és csönd.....A szívemnek két ütem után újra kellett indulnia.... A gyermeknek álcázott lény ült a felborult kocsiban és nézett fel tanácstalanul...mint aki nem tudja, hogyan is kéne most reagálni...de ekkor sem sírt..Mivel már bérletem volt az ügyeletre, megint csak ott találtuk magunkat. Pakkal, két napi hideg élelemmel, mert biztosan eltört az orra, bizosan irány a kórház. De nem, az igaz, hogy csak az orra hegye volt felismerhető, a többi úgy bedagadt, de nem volt törés, se vérzés....hmmmm...
Aztán a strandon dob egy hanyattast, naná, hogy betört a feje. Hisztéria határán kaptam fel, és rohantunk..hova máshova, mint az ügyeletre...és mit csinált ez a kis Marslakó? Engem vígasztalt: Nincs nagy baj anyukám..
Ekkor felvetettem a dokinak, hogy én bizony itthagyom ezt a kis micsodát, mert már annyiszor fordultam vele orvoshoz, hogy lassan feljelentenek kiskorú veszélyeztetése miatt, és különben sem tudok rá vigyázni, mert minden hétre jut egy akció, amivel orvoshoz kell fordulni, és minden napra jut egy olyan, amivel nem., mert otthon csípőből megtanultam orvosolni. Példának okáért a virágtáp ivás, orrba dugott mogyoró, térd- és könyök horzsolás, homok a szemben, és még hosszan sorolhatnám, de nincs értelme, mert tudom...: .Az én szőke fürtös, kékszemű, gödrös arcú csemetém nem hétköznapi három éves.
Fel nem foghatom, miért nem ordít, ha baja esik. Más anyuka akkor rohan, ha visít a gyerek, mert tudja, hogy baj van. Én akkor rohanok, ha nagy a csend. Mert olyankor vagy elbújik, vagy üldögél, és vár, hogy észre vegyem, hogy valami fáj neki. Mennél nagyobb a csend, annál nagyobb a baj...
Múltkor jött, a szája körül, az orrától az álláig csupa piros. Azt hittem rájárt a lekváros üvegre...a vére volt, amit kent szét, mert zavarta(macska karmolta meg). Az előtt a sziklakerten esett el.Nagyon. Tudjátok mit csinált? Sziszegett egy kicsit, meg húzta a lábát.Sötétlila volt utána..és nem sírt...
Ma felhorzsolta a tenyerét.Holt nyugodtan besétált, hogy anya, azt hiszem, kell ide egy tapasz...Kimostam, kifertőtlenítettem, és csak sóhajtozott, mint aki baromira unja a dolgot. Kérdezem tőle:Fáj kicsim?
Igen fáj anya, de ki kell mosni ugye?Elmúlik hamar, ne aggódj!
Hát hogy a fészkes fenébe ne aggódnék? Ma már megráztam a vállát, és azt kértem, hogy kiabáljon, és ordítson, ha baja esik, hogy tudjam, kellek neki, segítségre van szüksége, mert valamije fáj.
Erős kislány, hihetetlenül erős. Honnan van ez benne?
És miért sír, amikor fáradt és ideges vagyok és hangosabban (haragosan) rászólok? Vagy amikor igazságtalanság éri? Vagy amikor türelmetlenül arrébb hessintem, hogy most nincs időm játszani veled? Ilyenkor ott áll a lábamnál, néz rám.Vár. És ilyenkor sír. Nem hangosan, de sír. Legörbült szájjal, könnyben úszó szemekkel, kéri, hogy ne haragudjak rá, és vegyem az ölembe és vígasztaljam meg, keressünk gyógyírt a bajaira.
És közben ő gyógyít engem, mert nekem kell a gyógyír. A puha karjaival, a nedves puszijaival, édes illatával, csipogó hangjával szabadít meg a napi nyűgöktől. Rétegenként hámozza le lelkemről a rám telepedett rosszat, és a végén ott állok lecsupaszítva, és nincs is más bennem, mint az iránta érzett mélységes szeretet.
Hát merje valaki ezek után azt állítani, hogy nem Földönkívüli ez a csodálatos gyermek!
(Na persze vannak olyan tulajdonságai, melyeket tökéletesen átvett, de ez egy ,másik bejegyzés lesz)
2015. június 18., csütörtök
2014. június 1., vasárnap
Testvéri szeretet
Nap mint nap rengeteget kiabálok a lányokkal, mert folyton veszekednek valamin.Képesek összeveszni egy ceruzán,noha legalább 100 van. Ha egyikük fog egy babát, egy plüss állatkát, bárakármit,tuti a másiknak is az fog kelleni.Összevesznek, ha nem egyforma nyalókát kapnak,összevesznek, ha nem egyforma pohárból kapnak inni, veszekednek hogy ki milyen színű evőeszközzel fogja elfogyasztani az egyforma színű tányéron tálalt vacsorát.
Azt gondolnátok, zeng a ház, és bizony zeng is. A két leányzó folyton lármázik. Sok esetben Emma lányom alacsonyodik Dóri szintjére és hisztizik, mint egy két éves, máskor meg Dóri emelkedik a 6 évest meghazudtoló szintre, és példát mutat a nővérének.
Próbálom nem összehasonlítani a két gyermeket, pláne nem egymással példálózni, hiszen azzal csak a versengésre adok további alapot.
Az előzmények ellére azt kell mondanom,hogy ők jó testvérek.
Emma már akkor várta a kicsit,mikor a pocakomban volt.Akkor is simogatta,beszélt hozzá. Amikor először találkoztak, nagyon komolyan szemügyre vette,és úgy döntött, megfelel nekünk, haza visszük. Haza hoztuk a tesót,és azóta teljes a szerelem.
Azt gondolnátok, zeng a ház, és bizony zeng is. A két leányzó folyton lármázik. Sok esetben Emma lányom alacsonyodik Dóri szintjére és hisztizik, mint egy két éves, máskor meg Dóri emelkedik a 6 évest meghazudtoló szintre, és példát mutat a nővérének.
Próbálom nem összehasonlítani a két gyermeket, pláne nem egymással példálózni, hiszen azzal csak a versengésre adok további alapot.
Az előzmények ellére azt kell mondanom,hogy ők jó testvérek.
Emma már akkor várta a kicsit,mikor a pocakomban volt.Akkor is simogatta,beszélt hozzá. Amikor először találkoztak, nagyon komolyan szemügyre vette,és úgy döntött, megfelel nekünk, haza visszük. Haza hoztuk a tesót,és azóta teljes a szerelem.
Merész kijelentés tőlem, de igaz. Reggel, a Dóri ébred, anya után a második kérdés: Hol van a Nóvérem?(az ő betű néha nem megy neki). Ha Dóri kap valahol bármit is, nyújtja a másik kezét is, hogy a tesó is kap?
KEdves kis szösszenet:
Mama kicsit kiabált velük, mire D.:
Mama, szeretsz te engem?
Igen, baba, persze.
És a tesómat is szereted?
Persze!
Akkor ne kiabálj mama, jóóóóó?
Napközben is leginkább együtt játszanak,Emma játszva tanítgatja a hugicát. Szemem könnybe lábad mikor látom, hogy egymás ölááben ülnek, Emma mesét olvas, Emma wc-re kíséri a tesót, segít neki felöltözni,vagy amikor teljes extázisban forognak a kedvenc kis zenéjükre.
A testvéri szeretet leginkább bajban jön elő. Múltkor Dóri valamit gagyarászott,és a nagyobb gyerekek kinevették. Emma mint egy kis fúria robogott oda, és lesüvöltötte a fiúk fejét, hogy az ő tesúját ne merjék kinevetni!!!!
Máskor a légvárban a kicsi elesett,Emma védőangyalként állt mellette, nehogy rálépjenek, és inkább vele játszott, nem a kortársakkal, nehogy baj érje.
Pici baba volt még amikor elfogyott a türelmem,Emma jött, eltolta a babakocsit, és addig tologatta a kishúgát,amíg az el nem aludt.
Ha Emmával kiabálok,Dóri mellé áll, vígasztalja, Ha Dóri van büntiben,Emma oson oda,és öleli a kicsit.
Múltkor Dórit baleset érte,és vérzett a kis ujjacska. Emma úgy zokogott, mintha őt érte volna baj.
Ilyen alkalmakkor mindig úgy érzem, ezért érdemes élni,és nem csinálom én sem olyan rosszul az anyamelót, ha ilyen gyermekeim vannak...
Sok kedves kis szösszenet történik egy nap alatt, akár jó és rossz is, de este nincs alvás puszi nélkül. Elfelejtik a sérelmeket, csak a tiszta szeretet marad. Jó éjszakát Hugica, jó éjszakát Nóvérem!
2014. május 5., hétfő
Anyáknapi ráhangolódás-antiperfekt módra.
Ma semmi dolgom nem volt, nem csináltam semmit. Fél nyolckor keltem, lementem, rendet vágtam a teraszon, mert családunk legifjabb tagja, a nyolc hónapos német dog kislány, a Zora, minden áldott reggel azzal fogad, hogy darabokra szaggatja a párnáját, kiássa a balkonládát,és legalább három tenyérnyi gánátot helyez el az udar különböző pontjain. Zora természetesen nem az én kutyám, csak én etetem, én nevelem, én sétáltatom, én szedek kakit utána,és én teszem rendbe mindazt, amit éjszaka szétrombol.Tiltakozhattam én, hogy nem akarok újabb kutyát,süket fülekre talált...
A reggeli bemelegítés után, miután a gyomrom helyre jött a még langyos kutyaproduktumok eltakarítása után, készítettem a három nyafogós családtagomnak reggelit. Persze hárman három félét szerettek volna...Kegyetlen mamiként meghúztam a vállam,és akinek nem tetszik, nem eszik gondolattal neki álltam a kihűlt reggelimnek.Még le sem nyeltem a felét sem,mikor elkezdtek nyavalyogni a csemeték, ki-ki zokniért, fésűért, miegymásért siránkozott, én meg a kutyával vívtam közelharcot a reggelim másik feléért...
Reggeli után elindultam vásárolni, gyerekek maradtak apával. Naná, hogy mind velem akartak jönni, még a Zora kutya is elégedetlenül morgott velem, hogy ne hagyjam itthon, naná, hogy mindenkit itton hagytam.Feszült és idegbajos voltam, kellett a nyugi..
Elmentem a virágoshoz, megrendeltem az anyák napi csokrokat, rögtön hármat, mert én nem csak anyámra gondolok ilyenkor, hanem anyósomra és a dédire is, aki a párom nagyanyja.Nyomtattam képeket is, hogy a kis csokor mellet biztosan örülnek majd neki a mamák. Szívem tele lett a közelgő jeles ünnep meghatottságával, mert egész évben nekem ez a legőszintébb ünnep. Az egyetlen, amit nem érzek nyűgnek,és kötelességnek, az egyetlen, amit valóban átélek, főleg mióta én is anyuka vagyok.
Most érzem át mindazt, amit az anyukák tesznek értünk,a sok lemondást, a sok idegeskedést, a körömszakadtáig melós napokat, az állandó rohanást, a kapkodást. Most érzem igazán, hogy hányfajta szerepben kell megfelelni egyetlen nap alatt:dajka, ápoló, szobalány, szakács,békebíró,bankos,fordrász, sofőr....de szerintem mindannyian tudnánk ehhez hozzá tenni. Ilyenkor elismeréssel adózom az anyáimnak, amiért szeretetben felneveltek minket. Anyáimnak? Igen, mert szerencsére nekem olyan anyósom van, akire anyámként tekinthetek, és olyan anyós-dédink, amilyenről mindig álmodtam magamnak.Igazi mesebeli nagyi...
A rengeteg meló mellett, soha semmivel nem cserélném el az anyaságot, mert amennyi baj, annyi öröm is ér a gyereknevelés során. Imádok reggel úgy ébredni, hogy két oldalamon a két izzadt, puha, meleg, gyerek-és babaillatú csemetém bújik mellém, karok és lábak csavarodnak rám, imádom, ahogy nedves puszikák cuppannak az arcomon, nyakamon,karomon, vagy ahol érnek, olyan jó ölelni őket, olyan jó, hogy sosem tudok betelni velük.Imádom ölelni, csókolni őket.....
.....Ezzel a gondolattal érkeztem haza.Mi fogadott? Teljes káosz. A lakás romokban, a gyerekek üvöltenek, a kutya ugat, a macska a kicsinyeit éppen a lakásba költözteti. És apa? Fekszik az ágyban, kezében tablet......selfie-zik, ez a kedvenc szava, amivel az őrületbe kerget....
Rózsaszín lufim...pukkkk!!!!
Gyorsan kiszedem a kádból a fekete rucikat, amiket kisebbik csemetém megöntözött egy kis domestoszos vízzel,kutyát kidobom, macskákat kiköltöztetem, zoknit keresek a kicsinek, mert ma már a harmadik párt szedte le és rejtette ismeretlen helyre, megfésülöm a nagyobbikat, mert reggeli óta ezzel nyúz....aztén szusszanok egyet, és irány rendet rakni.
Pár perc után a gyerekek visítanak, megint összevesztek egy hülye papíron, mert nincs ezer a lakásban szerteszana.
Cérna szakad, bili borul. Elkezdek üvölteni, szétszedem a gyerekeket, és erélyes mozdulattal irányítom őket a szobájuk felé.Visítanak természetesen, de tudomást sem veszek róla, teszem a dolgom.
Láss csodát,csend van, szépen játszanak.
Gondoltam megdicsérem őket, de ahogy felérek, kezdődik újra a műsor, megint hisztirohamot kapnak. A fejem majd szét esik,én ezt már nem bírom, eszembe sem jut a reggeli finom összebújós ébredés,szídom magam,hogy miért nem maradtam szingli, és miért kellett nekem gyerek. Elkeseredésemben rávetem magam a húsvéti csokikészletre. (mert ugye gondos anyaként napi egy csokit engedélyezek a gyerekeknek, ezért ÉN most akár négyet is magamba tömhetek az ő készletükből, mert van bőven, kettőt-kettőt, nehogy vita legyen :) ),
De aztán beérem azzal, hogy ripityára töröm a egyik csokinyúl fejét, és eszem két magnéziumot.
Már képes vagyok röhögve nézni, ahogy veszekednek, meg kergetőznek és versenyt sikítoznak, és megint eszembe jut szegény anyám. Mert a tesóimmal mi nem csak veszekedtünk, hanem verekedtünk is, voltak puklik,monoklik, pofonok, harapások, karmolások is.
Ahhoz képest az én lányaim....kis tündérkék....éppen azon veszekednek....megint...melyiküket kell jobban megvígasztalnom...Még jó hogy két karom van, és ahhoz két gyermekem. Éppen odaillenek. SZERETEM, IMÁDOM ŐKET,úgy ahogy vannak.....
A reggeli bemelegítés után, miután a gyomrom helyre jött a még langyos kutyaproduktumok eltakarítása után, készítettem a három nyafogós családtagomnak reggelit. Persze hárman három félét szerettek volna...Kegyetlen mamiként meghúztam a vállam,és akinek nem tetszik, nem eszik gondolattal neki álltam a kihűlt reggelimnek.Még le sem nyeltem a felét sem,mikor elkezdtek nyavalyogni a csemeték, ki-ki zokniért, fésűért, miegymásért siránkozott, én meg a kutyával vívtam közelharcot a reggelim másik feléért...
Reggeli után elindultam vásárolni, gyerekek maradtak apával. Naná, hogy mind velem akartak jönni, még a Zora kutya is elégedetlenül morgott velem, hogy ne hagyjam itthon, naná, hogy mindenkit itton hagytam.Feszült és idegbajos voltam, kellett a nyugi..
Elmentem a virágoshoz, megrendeltem az anyák napi csokrokat, rögtön hármat, mert én nem csak anyámra gondolok ilyenkor, hanem anyósomra és a dédire is, aki a párom nagyanyja.Nyomtattam képeket is, hogy a kis csokor mellet biztosan örülnek majd neki a mamák. Szívem tele lett a közelgő jeles ünnep meghatottságával, mert egész évben nekem ez a legőszintébb ünnep. Az egyetlen, amit nem érzek nyűgnek,és kötelességnek, az egyetlen, amit valóban átélek, főleg mióta én is anyuka vagyok.
Most érzem át mindazt, amit az anyukák tesznek értünk,a sok lemondást, a sok idegeskedést, a körömszakadtáig melós napokat, az állandó rohanást, a kapkodást. Most érzem igazán, hogy hányfajta szerepben kell megfelelni egyetlen nap alatt:dajka, ápoló, szobalány, szakács,békebíró,bankos,fordrász, sofőr....de szerintem mindannyian tudnánk ehhez hozzá tenni. Ilyenkor elismeréssel adózom az anyáimnak, amiért szeretetben felneveltek minket. Anyáimnak? Igen, mert szerencsére nekem olyan anyósom van, akire anyámként tekinthetek, és olyan anyós-dédink, amilyenről mindig álmodtam magamnak.Igazi mesebeli nagyi...
A rengeteg meló mellett, soha semmivel nem cserélném el az anyaságot, mert amennyi baj, annyi öröm is ér a gyereknevelés során. Imádok reggel úgy ébredni, hogy két oldalamon a két izzadt, puha, meleg, gyerek-és babaillatú csemetém bújik mellém, karok és lábak csavarodnak rám, imádom, ahogy nedves puszikák cuppannak az arcomon, nyakamon,karomon, vagy ahol érnek, olyan jó ölelni őket, olyan jó, hogy sosem tudok betelni velük.Imádom ölelni, csókolni őket.....
.....Ezzel a gondolattal érkeztem haza.Mi fogadott? Teljes káosz. A lakás romokban, a gyerekek üvöltenek, a kutya ugat, a macska a kicsinyeit éppen a lakásba költözteti. És apa? Fekszik az ágyban, kezében tablet......selfie-zik, ez a kedvenc szava, amivel az őrületbe kerget....
Rózsaszín lufim...pukkkk!!!!
Gyorsan kiszedem a kádból a fekete rucikat, amiket kisebbik csemetém megöntözött egy kis domestoszos vízzel,kutyát kidobom, macskákat kiköltöztetem, zoknit keresek a kicsinek, mert ma már a harmadik párt szedte le és rejtette ismeretlen helyre, megfésülöm a nagyobbikat, mert reggeli óta ezzel nyúz....aztén szusszanok egyet, és irány rendet rakni.
Pár perc után a gyerekek visítanak, megint összevesztek egy hülye papíron, mert nincs ezer a lakásban szerteszana.
Cérna szakad, bili borul. Elkezdek üvölteni, szétszedem a gyerekeket, és erélyes mozdulattal irányítom őket a szobájuk felé.Visítanak természetesen, de tudomást sem veszek róla, teszem a dolgom.
Láss csodát,csend van, szépen játszanak.
Gondoltam megdicsérem őket, de ahogy felérek, kezdődik újra a műsor, megint hisztirohamot kapnak. A fejem majd szét esik,én ezt már nem bírom, eszembe sem jut a reggeli finom összebújós ébredés,szídom magam,hogy miért nem maradtam szingli, és miért kellett nekem gyerek. Elkeseredésemben rávetem magam a húsvéti csokikészletre. (mert ugye gondos anyaként napi egy csokit engedélyezek a gyerekeknek, ezért ÉN most akár négyet is magamba tömhetek az ő készletükből, mert van bőven, kettőt-kettőt, nehogy vita legyen :) ),
De aztán beérem azzal, hogy ripityára töröm a egyik csokinyúl fejét, és eszem két magnéziumot.
Már képes vagyok röhögve nézni, ahogy veszekednek, meg kergetőznek és versenyt sikítoznak, és megint eszembe jut szegény anyám. Mert a tesóimmal mi nem csak veszekedtünk, hanem verekedtünk is, voltak puklik,monoklik, pofonok, harapások, karmolások is.
Ahhoz képest az én lányaim....kis tündérkék....éppen azon veszekednek....megint...melyiküket kell jobban megvígasztalnom...Még jó hogy két karom van, és ahhoz két gyermekem. Éppen odaillenek. SZERETEM, IMÁDOM ŐKET,úgy ahogy vannak.....
2014. április 16., szerda
Apa öltözik
A mai napot arra szántuk, hogy apának új cipőt vegyünk a régi helyett.Tudni kell, hogy nem apáról mintázták a metroszexualitás szobrát. Nálunk az öltözés, divatozás abból áll, hogy ÉN eldöntöm, és kikészítem a ruháját:gatya, zokni,póló, nadrág, rossz időben pulcsi,kardi.
Munkacucc otthon:kantáros naci, nekem ovic naci, de mindig ezt kéri, mert nem csúszik le,kényelmes...stb...stb. Vettem is neki vagy három egyformát,nehogy összezavarodjon. Mondta is, mikor meglátta, hogy bizti azt gondolják majd, hogy csak egy nacija van, mire felajánlottam,hogy varrok a mellrészre cseresznyét, házikót, kisvonatot, vagy amit csak akar.
Kimenős ruci:farmer, póló, vagy ing, mert ugye ő olyat is szokott, zakó vagy kardi, ha nem olyan kötött a megjelenés. A kardigánt nem szereti, mert szerinte nagypapás, hiába győzködöm az ellenkezőjéről,hogy milyen csini,megmiegymás.
Feltuningoltam a ruhatárát számomra menő cuccokkal, de csúfos kudarcot vallottam, mert nagyon vaskalapos a szentem, nehéz a kedvére tenni. Tényleg csak a nagyon klasszikus dolgokat fogadja be.
Farmer:fekete vagy bézses-barnás!
Szín?: semmi keki-kaki-libafos vagy bármilyen más árnyalat.Jöhet kék is, a klasszikus denim kék,többi buzis,tehát kizárva.
Koptatott?: Neeem, olyan ócska kinézete van.
Bármi minta?: Szó nem lehet róla,csak semmi sallang.
Szabás?: Klasszikus egyenes szárú
Póló?: Kék, fekete, szürke, fehér, többi kizárva.Semmi zöld,semmi sárga,semmi barna, hogy menő a rózsaszín vagy a lila? Ne csináljak belőle bohócot...
Zokni: csakis fekete Ebben az esetben nincs nehéz dolgom, veszek egy csomó egyformát, nem kell párt keresnem.
Reggel az öltözés így zajlik nálunk:
Kapok ruhát?
Nem,keress magadnak.
Naaa,el fogok késni!
Nem, nagyfiú vagy, öltözz egyedül.Ott a szekrény, keress magadnak.
Ne szórakozz, tudod, hogy nem találok meg semmit.
Innentől két verzió lehetséges:
A: áll a szekrény előtt, tanácstalanul vakarja a fejét, reménykedve tekinget hátra, azzal a tipikus kivertkutya nézéssel, ha nem engedek,beletúr a szekrénybe, naná, hogy minden kipotyog, naná hogy dupla munka nekem
B:Kiveszek neki én rucit. Mire, ő, ez a póló nem jó, ahhoz a nadrághoz öv kell, arról leszakadt a gomb, nem mondtam? azt a mellényt én ugyan fel nem veszem, miii, na neeee, ki nem állom azt a felsőt, ennek szúr az ujja, annak rövid az ujja......vááááááá. El tudjátok képzelni, ahogy minden mondatra dagad a fejem, és azt a robbanás előtti lilásvöröses színt ölti magára?
Amikor kiakadok, mondom, hogy akkor mostésazonnalvegyefelarucit,mert nem mérgelődök vele. Pont mint egy nagyra nőtt gyerek.
Ha elkövetem a hibát, és elindulok vele vásárolni, tuti a szívroham és gutaütés.Ezt kikerülendő, én veszek neki,amit gondolok, eléteszem, megvívjuk a kis harcot, megnyerem,és mehet a dolgára. Amikor meg bókot kap, dagad a melle
Cipő: bakancs mindenek előtt, vagy fekete bőrcipő, ami kimenős ugye, no meg van a sportos fazon.
Ma elindultam VELE!!!- problémát nehezítendő, vittük a kétéves gyermeket is-cipőt venni,mert amit korábban vettünk, másfélév után tönkre mert menni, és milyen sz.r, mert beleizzad a lába..stb...stb.
Nos, kezdtük a D....mann-ban, cipő hegyek: ezt a sz.rt, nem is egyforma a színe, nézd már, ennek most megy szét a talpa, ez nehéz, ez kemény, ez buzis, ez cigányos, ez ócska, ez nem tetszik.....
Végig jártuk a sorokat, üzleteket, nyolcat legalább felpróbált, egyik sem jött be.
Kezdtem kiakadni, és kezdett ő is begőzölni, gyerkőc persze már rég elvesztette a türelmét,egész állatkertetprodukált: tekergett, mint egy sokkos kis kukac, néha visított, mint egy kismalac, elslisszolt a sorok között, mint egy kis gyík, ha nagyon szorítottam, harapott, mint egy kiskutya, közben apa osztotta az észt, hogy miért kellett hozni, nem tudok ráfigyelni. A Nike boltban a csaj rám nézett, és láttam, együtt érez velem, tuti inála is lapul egy nagyra nőtt gyerek, minden jószándékkkal,megpróbálta apuskát rábeszélni egy fekete vászon cipőre, 17900 forinttért,amire nemet mondtam, pedig ő már megvette volna,csak ne kelljen tovább vásárolni.
Elindultam a sétálóutca vége felé, hogy egy életem, egy halálom, bemegyek a következő üzletbe, megveszem az első nekem tetsző cipőt, ami a kezembe akad,és hozzávágom a fejéhez, ha szólni merészel. Egy vadászbolt volt.Oké, mondom, ha egy gumicsizmát találok, azt is megveszem... Idősebb néni volt az eladó.Egy szuszra előadtam. 44es méret, klasszikus színekkel, légáteresztó legyen,bőrből, hajékony talppal, sok garanciával, és beépített seggberúgó készlettel, hogy kekec apát jól fenékbe billentse, ha kekeckedni merészel.
Szerintem a néni tündér volt, mert megfordult, rámutatott a polcra, és azt mondta, tessék, itt van bőven, ami szóba jöhet, rögtön hozok méretet. Addigra apa uol ért, én meg lenyomtam a székbe, és elé tettük a cipőket, rögtön hármat. Látnotok kellett volna apa arcát.Hűűűű, meg hááááá, aztán felpróbálta őket,megpróbálom leírni az arcát:
1,qrvára tele a tököm, megint egy üzlet
2, na,ez kezd érdekelni
3, nahááááát, ez jó
4, és igen, dobszóló, ta-daaaaam! Megvan! Ez az! Ezt kerestem!
5, Mehetek benne haza? Anyabanya, te egy istennő vagy, sosem gondoltam, hogy ilyen cipőm lesz valaha,mintha nem is lenne rajtam.Ez megváltás!
Munkacucc otthon:kantáros naci, nekem ovic naci, de mindig ezt kéri, mert nem csúszik le,kényelmes...stb...stb. Vettem is neki vagy három egyformát,nehogy összezavarodjon. Mondta is, mikor meglátta, hogy bizti azt gondolják majd, hogy csak egy nacija van, mire felajánlottam,hogy varrok a mellrészre cseresznyét, házikót, kisvonatot, vagy amit csak akar.
Kimenős ruci:farmer, póló, vagy ing, mert ugye ő olyat is szokott, zakó vagy kardi, ha nem olyan kötött a megjelenés. A kardigánt nem szereti, mert szerinte nagypapás, hiába győzködöm az ellenkezőjéről,hogy milyen csini,megmiegymás.
Feltuningoltam a ruhatárát számomra menő cuccokkal, de csúfos kudarcot vallottam, mert nagyon vaskalapos a szentem, nehéz a kedvére tenni. Tényleg csak a nagyon klasszikus dolgokat fogadja be.
Farmer:fekete vagy bézses-barnás!
Szín?: semmi keki-kaki-libafos vagy bármilyen más árnyalat.Jöhet kék is, a klasszikus denim kék,többi buzis,tehát kizárva.
Koptatott?: Neeem, olyan ócska kinézete van.
Bármi minta?: Szó nem lehet róla,csak semmi sallang.
Szabás?: Klasszikus egyenes szárú
Póló?: Kék, fekete, szürke, fehér, többi kizárva.Semmi zöld,semmi sárga,semmi barna, hogy menő a rózsaszín vagy a lila? Ne csináljak belőle bohócot...
Zokni: csakis fekete Ebben az esetben nincs nehéz dolgom, veszek egy csomó egyformát, nem kell párt keresnem.
Reggel az öltözés így zajlik nálunk:
Kapok ruhát?
Nem,keress magadnak.
Naaa,el fogok késni!
Nem, nagyfiú vagy, öltözz egyedül.Ott a szekrény, keress magadnak.
Ne szórakozz, tudod, hogy nem találok meg semmit.
Innentől két verzió lehetséges:
A: áll a szekrény előtt, tanácstalanul vakarja a fejét, reménykedve tekinget hátra, azzal a tipikus kivertkutya nézéssel, ha nem engedek,beletúr a szekrénybe, naná, hogy minden kipotyog, naná hogy dupla munka nekem
B:Kiveszek neki én rucit. Mire, ő, ez a póló nem jó, ahhoz a nadrághoz öv kell, arról leszakadt a gomb, nem mondtam? azt a mellényt én ugyan fel nem veszem, miii, na neeee, ki nem állom azt a felsőt, ennek szúr az ujja, annak rövid az ujja......vááááááá. El tudjátok képzelni, ahogy minden mondatra dagad a fejem, és azt a robbanás előtti lilásvöröses színt ölti magára?
Amikor kiakadok, mondom, hogy akkor mostésazonnalvegyefelarucit,mert nem mérgelődök vele. Pont mint egy nagyra nőtt gyerek.
Ha elkövetem a hibát, és elindulok vele vásárolni, tuti a szívroham és gutaütés.Ezt kikerülendő, én veszek neki,amit gondolok, eléteszem, megvívjuk a kis harcot, megnyerem,és mehet a dolgára. Amikor meg bókot kap, dagad a melle
Cipő: bakancs mindenek előtt, vagy fekete bőrcipő, ami kimenős ugye, no meg van a sportos fazon.
Ma elindultam VELE!!!- problémát nehezítendő, vittük a kétéves gyermeket is-cipőt venni,mert amit korábban vettünk, másfélév után tönkre mert menni, és milyen sz.r, mert beleizzad a lába..stb...stb.
Nos, kezdtük a D....mann-ban, cipő hegyek: ezt a sz.rt, nem is egyforma a színe, nézd már, ennek most megy szét a talpa, ez nehéz, ez kemény, ez buzis, ez cigányos, ez ócska, ez nem tetszik.....
Végig jártuk a sorokat, üzleteket, nyolcat legalább felpróbált, egyik sem jött be.
Kezdtem kiakadni, és kezdett ő is begőzölni, gyerkőc persze már rég elvesztette a türelmét,egész állatkertetprodukált: tekergett, mint egy sokkos kis kukac, néha visított, mint egy kismalac, elslisszolt a sorok között, mint egy kis gyík, ha nagyon szorítottam, harapott, mint egy kiskutya, közben apa osztotta az észt, hogy miért kellett hozni, nem tudok ráfigyelni. A Nike boltban a csaj rám nézett, és láttam, együtt érez velem, tuti inála is lapul egy nagyra nőtt gyerek, minden jószándékkkal,megpróbálta apuskát rábeszélni egy fekete vászon cipőre, 17900 forinttért,amire nemet mondtam, pedig ő már megvette volna,csak ne kelljen tovább vásárolni.
Elindultam a sétálóutca vége felé, hogy egy életem, egy halálom, bemegyek a következő üzletbe, megveszem az első nekem tetsző cipőt, ami a kezembe akad,és hozzávágom a fejéhez, ha szólni merészel. Egy vadászbolt volt.Oké, mondom, ha egy gumicsizmát találok, azt is megveszem... Idősebb néni volt az eladó.Egy szuszra előadtam. 44es méret, klasszikus színekkel, légáteresztó legyen,bőrből, hajékony talppal, sok garanciával, és beépített seggberúgó készlettel, hogy kekec apát jól fenékbe billentse, ha kekeckedni merészel.
Szerintem a néni tündér volt, mert megfordult, rámutatott a polcra, és azt mondta, tessék, itt van bőven, ami szóba jöhet, rögtön hozok méretet. Addigra apa uol ért, én meg lenyomtam a székbe, és elé tettük a cipőket, rögtön hármat. Látnotok kellett volna apa arcát.Hűűűű, meg hááááá, aztán felpróbálta őket,megpróbálom leírni az arcát:
1,qrvára tele a tököm, megint egy üzlet
2, na,ez kezd érdekelni
3, nahááááát, ez jó
4, és igen, dobszóló, ta-daaaaam! Megvan! Ez az! Ezt kerestem!
5, Mehetek benne haza? Anyabanya, te egy istennő vagy, sosem gondoltam, hogy ilyen cipőm lesz valaha,mintha nem is lenne rajtam.Ez megváltás!
2014. január 15., szerda
Rend-ületlenül
Soha nem voltam az a rendmániás típus.Sosem tudtam rendet tartani magam körül, pedig nagyon igyekszem.
Amióta csak visszaemlékszem, mindig káosz vett körül. Olyan fajta, amit én zseniálisan átláttam, mindig(na jó, legtöbbször) megtaláltam, amire éppen szükségem van, volt.
Persze nagyon irigyeltem például azokat a kollégista társaimat, akiknek szín,fazon, funkció, miegymás szerint voltak renszerezve a cuccai.
Ma meg azokat irigylem, akiknek makulátlan a a kertjük, a lakásuk, a lépcsőkön nem porszőnyeg ül, hanem valódi, vagy éppen úgy ragyog, mint nálam a tükör , a mosogatóban sosincs mosatlan edény, az ágy bevetve, a sarokban nincs vasalnivaló hegyekben,a mosógép nem üzemel naponta, vagy akár naponta többször, és még hosszan sorolhatnám.
Van olyan ismerősöm, akinél még a zokni is élre vasaltan,szín szerint szétválogatva, zoknirendezőben üldögél használatra várva....hahahaha
Mindig is Bree Van de Kamp szerettem volna lenni, de Susan Meyer lettem....:)
Nálunk úgy áll a dolog, hogy zoknit csak akkor párosítok össze, mikor már egy sincs a szekrényben, vasalni akkor szoktam, mikor már tényleg muszáj, és persze megy valami érdekes,és hosszó film is, amit vasalás közben nézhetek.
A csekkeket, számlákat egy dobozba gyűjtöm, és havonta egyszer, hó elején veszem elő, hogy rendszerezzem és befizessem őket. a befizetett számlákat ugyanide teszem vissza, naná, hogy nem a számlalevélhez tűzve, takaros mappába rendezve. Naná, hogy folyton keresnem kell valamit. Naná, hogy még nagyobb rumlit csinálok.Naná, hogy ilyenkor mindig megfogadom, hogy ezentúl rendben tartom a papírokat.
Naná, hogy pénz terén is szétszórt vagyok.
Átlag keresetű pár vagyunk, átlagos viszonyokkal, de sosem tudom megmondani, pontosan mennyi pénz van a pénztárcámban-Párom is és én is itt-ott letesszük a zsebünk tartalmát. Fogadni mernék, hogy ha egyszer igazán rászorulunk, egész csinos összeget kukázunk majd össze kabátzsebből, táska mélyéről, ágy, fotel mögül, mellől.
Szüleink hiába mondják, hogy ne legyünk felelőtlenek, naná, hogy nem hallgatunk rájuk
A minap azonban súlyos leckét kaptam:
Levettem a számláról kettőnk fizuját, befizettem a számlákat, hazaszambáztam, zseton a táskába maradt. Másnap felvettem a táskát, voltam itt, voltam ott, vettem ezt, vettem azt, visszajárót csak bevágtam a táskába, és mentem tovább.
Aztán tegnap eszembe jutott, hogy be kéne tenni a pénzt a kasszába, nehogy elhagyjam. Akkor jött a koppanás, mikot nem találtam a táskában. őőőőő, bizti máshova tettem. Feltúrtam az egész konyhát, rendet raktam, kipucoltam, lemostam, úgy ragyogott a konyha mint régóta nem, de a pénznek nyoma sem volt.Kezdtem pánikolni, és kénytelen voltam Apastatisztát is beavatni. Kőkemény vallomás volt. Ellenkező esetben tuti leüvöltöttem volna a haját,ő nem kiabált, beállt segíteni a keresésben, végigkérdezte mikor, merre,hol, hogyan, de minél többször kérdezte, annál inkább nem tudtam válaszolni, belezavarodtam abba is, amiben addig biztos voltam.
Elhagytam?Elraktam?Egész éjszaka emésztettem magam. Reggel, új lendületet vettem, felkaptam a köntösöm, benyúltam a zsebébe, és ott volt a pénz.
Mikor tettem oda, és miért, csak halvány sejtelmem van róla.Hülye vagyok és kész. LECKÉNEK NAGYON JÓ VOLT. Tuti megtanultam, hogy felelőségteljesebben kezeljem a dolgainkat.
Red ügyében úgy vagyok, hogy igyekszem,minden nap nekiállok. A lakás nálunk két aktív szintből áll, és a tetőtérből, ami most még lakatlan.(leszámítva pár denevért a lambéria és a tető között).
A földszinttel szoktam kezdeni, hogyha valaki betéved, nehogy kiforduljon a rumli láttán. Az emelet marad későbbre, oda úgyse mennek fel a látogatók, jó esetben. A gyerekeket mindig magam köré gyűjtöm, hogy szem előtt legyenek, így mire azt mondanám, hogy na, akkor készen vagyunk, mehetek tovább, igazából kezdhetem előről, mert rajzoltak, ragasztottak, főztek, sütöttek, közben kicsit ettek, ittak, az ennivaló leesett, kiszórdódott, szétmaszatolódott, az innivaló naná, hogy kifolyt, lecsöpögött.
Feltöröljük Anyabanya!
Na, most jutott az ablakra, szekrényre, hűtőre is 88 és 120cm közötti magasságban.Időközben megérkezik apa is, mert ugye elrohant a délelőtt(Jesszus, nem is csináltam semmit! csak mostam, főztem, takarítottam,mosogattam, bevásároltam, dajkáltam,békebíróskodtam, most jöhet az ebédeltetés), jött ebédelni.
Ebéd kioszt, anyabanya is odaülne, de tutira kell még valami:anya, ez nem az én poharam, anyaaa, én a kék tányért kérem nem a zöldet, anyaaaa ne malackás szalvétát adj, hanem tigrisest, anyaaa, nem tudom összevágni a husit, anyaaaaaa, megütütt,megcsípett, elvette, kiborult a hamim(ohóóó, van nekem egy automata takarítógépem:A BLÖKI :))..
Aztán meglepetten néznek, mikor kiakadok, hogy megint hidegen ehetek, vagyis csak szeretnék, mert gyerek2 feje a tányéron kopog, elalszik lassan, na majd legközelebb...
Ebéd után műszak 2: mosogatás, pakolás, söpör, feltakarít.
Szusszannék, de gyerek1 ilyenkor igényt tart anyabanyára, anya játszunk!
Ilyenkor elhessinteném, de nincs szívem, fene viszi a rendet, játszunk!
Gyerek 2 ébredése után uzsi, séta, miegymás,takarítást majd később.
Este aztán nekiállok, rendet rakok,elpakolok. 11 felé kész is vagyok. Mondom, KÉSZ!!!!! vagyok...
Reggel kezdődik előről. Ismerős?
Amióta csak visszaemlékszem, mindig káosz vett körül. Olyan fajta, amit én zseniálisan átláttam, mindig(na jó, legtöbbször) megtaláltam, amire éppen szükségem van, volt.
Persze nagyon irigyeltem például azokat a kollégista társaimat, akiknek szín,fazon, funkció, miegymás szerint voltak renszerezve a cuccai.
Ma meg azokat irigylem, akiknek makulátlan a a kertjük, a lakásuk, a lépcsőkön nem porszőnyeg ül, hanem valódi, vagy éppen úgy ragyog, mint nálam a tükör , a mosogatóban sosincs mosatlan edény, az ágy bevetve, a sarokban nincs vasalnivaló hegyekben,a mosógép nem üzemel naponta, vagy akár naponta többször, és még hosszan sorolhatnám.
Van olyan ismerősöm, akinél még a zokni is élre vasaltan,szín szerint szétválogatva, zoknirendezőben üldögél használatra várva....hahahaha
Mindig is Bree Van de Kamp szerettem volna lenni, de Susan Meyer lettem....:)
Nálunk úgy áll a dolog, hogy zoknit csak akkor párosítok össze, mikor már egy sincs a szekrényben, vasalni akkor szoktam, mikor már tényleg muszáj, és persze megy valami érdekes,és hosszó film is, amit vasalás közben nézhetek.
A csekkeket, számlákat egy dobozba gyűjtöm, és havonta egyszer, hó elején veszem elő, hogy rendszerezzem és befizessem őket. a befizetett számlákat ugyanide teszem vissza, naná, hogy nem a számlalevélhez tűzve, takaros mappába rendezve. Naná, hogy folyton keresnem kell valamit. Naná, hogy még nagyobb rumlit csinálok.Naná, hogy ilyenkor mindig megfogadom, hogy ezentúl rendben tartom a papírokat.
Naná, hogy pénz terén is szétszórt vagyok.
Átlag keresetű pár vagyunk, átlagos viszonyokkal, de sosem tudom megmondani, pontosan mennyi pénz van a pénztárcámban-Párom is és én is itt-ott letesszük a zsebünk tartalmát. Fogadni mernék, hogy ha egyszer igazán rászorulunk, egész csinos összeget kukázunk majd össze kabátzsebből, táska mélyéről, ágy, fotel mögül, mellől.
Szüleink hiába mondják, hogy ne legyünk felelőtlenek, naná, hogy nem hallgatunk rájuk
A minap azonban súlyos leckét kaptam:
Levettem a számláról kettőnk fizuját, befizettem a számlákat, hazaszambáztam, zseton a táskába maradt. Másnap felvettem a táskát, voltam itt, voltam ott, vettem ezt, vettem azt, visszajárót csak bevágtam a táskába, és mentem tovább.
Aztán tegnap eszembe jutott, hogy be kéne tenni a pénzt a kasszába, nehogy elhagyjam. Akkor jött a koppanás, mikot nem találtam a táskában. őőőőő, bizti máshova tettem. Feltúrtam az egész konyhát, rendet raktam, kipucoltam, lemostam, úgy ragyogott a konyha mint régóta nem, de a pénznek nyoma sem volt.Kezdtem pánikolni, és kénytelen voltam Apastatisztát is beavatni. Kőkemény vallomás volt. Ellenkező esetben tuti leüvöltöttem volna a haját,ő nem kiabált, beállt segíteni a keresésben, végigkérdezte mikor, merre,hol, hogyan, de minél többször kérdezte, annál inkább nem tudtam válaszolni, belezavarodtam abba is, amiben addig biztos voltam.
Elhagytam?Elraktam?Egész éjszaka emésztettem magam. Reggel, új lendületet vettem, felkaptam a köntösöm, benyúltam a zsebébe, és ott volt a pénz.
Mikor tettem oda, és miért, csak halvány sejtelmem van róla.Hülye vagyok és kész. LECKÉNEK NAGYON JÓ VOLT. Tuti megtanultam, hogy felelőségteljesebben kezeljem a dolgainkat.
Red ügyében úgy vagyok, hogy igyekszem,minden nap nekiállok. A lakás nálunk két aktív szintből áll, és a tetőtérből, ami most még lakatlan.(leszámítva pár denevért a lambéria és a tető között).
A földszinttel szoktam kezdeni, hogyha valaki betéved, nehogy kiforduljon a rumli láttán. Az emelet marad későbbre, oda úgyse mennek fel a látogatók, jó esetben. A gyerekeket mindig magam köré gyűjtöm, hogy szem előtt legyenek, így mire azt mondanám, hogy na, akkor készen vagyunk, mehetek tovább, igazából kezdhetem előről, mert rajzoltak, ragasztottak, főztek, sütöttek, közben kicsit ettek, ittak, az ennivaló leesett, kiszórdódott, szétmaszatolódott, az innivaló naná, hogy kifolyt, lecsöpögött.
Feltöröljük Anyabanya!
Na, most jutott az ablakra, szekrényre, hűtőre is 88 és 120cm közötti magasságban.Időközben megérkezik apa is, mert ugye elrohant a délelőtt(Jesszus, nem is csináltam semmit! csak mostam, főztem, takarítottam,mosogattam, bevásároltam, dajkáltam,békebíróskodtam, most jöhet az ebédeltetés), jött ebédelni.
Ebéd kioszt, anyabanya is odaülne, de tutira kell még valami:anya, ez nem az én poharam, anyaaa, én a kék tányért kérem nem a zöldet, anyaaaa ne malackás szalvétát adj, hanem tigrisest, anyaaa, nem tudom összevágni a husit, anyaaaaaa, megütütt,megcsípett, elvette, kiborult a hamim(ohóóó, van nekem egy automata takarítógépem:A BLÖKI :))..
Aztán meglepetten néznek, mikor kiakadok, hogy megint hidegen ehetek, vagyis csak szeretnék, mert gyerek2 feje a tányéron kopog, elalszik lassan, na majd legközelebb...
Ebéd után műszak 2: mosogatás, pakolás, söpör, feltakarít.
Szusszannék, de gyerek1 ilyenkor igényt tart anyabanyára, anya játszunk!
Ilyenkor elhessinteném, de nincs szívem, fene viszi a rendet, játszunk!
Gyerek 2 ébredése után uzsi, séta, miegymás,takarítást majd később.
Este aztán nekiállok, rendet rakok,elpakolok. 11 felé kész is vagyok. Mondom, KÉSZ!!!!! vagyok...
Reggel kezdődik előről. Ismerős?
Karácsonyi miegymás
November végén elkezdem utálni a naptárt, ahogy közeleg az advent, a visszaszámlálás. Utálom, ahogy már december elején elöntenek mindent a karácsonyi díszek, a karácsonyi fények. Úgy érzem erőszakot követnek el rajtam, ahogy rámerőszakolják a karácsonyfílinget, ami sehogy sem akar rám ragadni.Pedig próbálom.
Minden évben megpóbálom megvalósítani a tökéletes karácsonyt, már csak a gyerekek miatt is. Olyat, amilyenre majd boldogan emlékeznek vissza.
Mindig olyat szeretnék, amilyet a média belénk éget. Csillogó, idilli. A kert, a lakás fényárban, díszektől roskadozva,mézeskalács illattal, ahogy az kell. Anyuka, apuka békés, boldog mosollyal az arcukon nézik a gyerekeket, ahogy bontogatják az ajándékokat. Az asztal roskadozik a sok finomságtól, körülötte nagy család, ahol mindenki csinos és jólfésült, mindenki szeret mindenkit, nincsenek felszín alatti szurkáslódások, csak áhitat és béke a szívekben.
A lakás öntisztuló, ahogy az edények is, és nekem semmi másra nincs gondom,csak arra, hogy szép legyek, ahogy a mesék és filmek tündéri anyukái.
Ehelyett van a rideg valóság, az antiperkeftség.
A lakás romokban,ahol két 6 éven aluli a lakberendező, az ablakon a díszítést a maszatos kis kézlenyomatok adják.
Anya persze küzd keményen, felaggatja a díszeket, girlandot varázsol az ajtó fölé, igaz hogy három darabból áll, mert gyerek1 és gyerek2 összeveszett rajta, de ki látja ezt. A rajt levő csillag egyik lába letörött,mert anya a pihe súlyával rálépett, de volt otthon pillanatragasztó.Igaz, hogy az ujjlenyomatomat eltüntette, de csillag lába a helyén, és a csillag is felkerült a girlandra.
Karácsonyi matricák az ablakon, már amelyiket gyerek2 nem érte el, és nem akarta folyton a kutya hátára ragasztani.
Papír csillagokat is vágtam ki, persze gyerek1 és gyerek2 segítségével, de olyan szépek lettek, hogy inkább nem tettem ki őket.jött a jól bevált öntapadós.Szigorúan este, és szigorúan a két ablak közé, amit szorgos ujjak nem tusnak leszedni. Pipa!
Mézeskalácsot is sütöttem, sok adagot. Az első adag gyönyörű lett, csak éppen betonkemény, mert kifelejtettem a szódabikarbónát, de a Blöki örömmel rágcsálta őket!A második adag szuper puha és omlós lett, csak ronda, mert nem volt türelmem cukrot darálni.Minek a por, jó lesz a másik is nem?Cukor, cukor. Hát nem, mert nem olvadt el a cukor, és jó rücskös lett a tetejük. No,de Antiperket Anya nem ijed meg ilyenkor, jöhetett a jól bevált cukormáz, csokimáz.Igaz, hogy a lámpa is ragadt a csokitól, cukortól, de elkészültek.
Megengedtem gyerek1-nek, hogy vigyen belőle az oviba. Én dolgozni voltam, mama felügyelte a mennyiséget, amit vitt.Hagyott otthon két, azaz két egész, azaz háromnegyed darabot, mert azok töröttek voltak....öööööö.
Perket mami módra az ajándékok már novemberben becsomagolva várnák a perket karácsonyt.Idén, megpróbálva létre hozni a tökéletes karácsonyt, én is megvettem előre az ajándékokat, még a dömping előtt. Na jóóó, egy részét.
Gyerek2-vel könnyű dolgom van, mindennek örül, bármi legyen is az, gyerek1 már macerásabb, hetente változtatja a listát, ami persze egyre hosszabb lesz.
Idén pónit kért, ami beszél, és csillog-villog, és köpenye is van, és valami kimonthatatlanulmegjegyezhetetlen neve van. Anya beszambázott a boltba, célirányosan kinézte a pónis polcot, és megdöbbenve látta, hogy a vágyott játék 3 példányban is kapható.Na most akkor melyik is legyen?Lekapja a neki leginkább tetszőt, hogy húúú, ez milyen gyönyörű, milyen szép, és én mennyire örültem volna neki.
Aztán egy napon kezébe akadt egy mülleres katalógus, benne vigyorog egy póni. Gyerekem visítva hozza elém:
-Anyaaaaaaaa, ilyet akarok!!!! Naná, hogy mellé nyúltam.
Gyerek2-nek dec 9én van a szülinapja,elszaladtunk vásárolni,és a játékosztályon kószáltam vagy egy órát, mire leemeltem neki egy jó kis gyurma készletet, meg gyerek1nek egy apróbb játékot, és karácsonyra egy monsterhigh-os társast, amit feldobtam a szekrény legmagasabb polcára. Naná, hogy kiszúrta. Gyorsan kicseréltem egy másik társasra, hogy az volt ott, de nem sikerült meggyőzni.
Ennek ellenére nagyon örült neki ma reggel. A póni láttán viszont majdnem sírt, mert nem ezt akarta.
A fészkes fenébe, hogy miért kellett nekem előre megvennem! Annyira rosszul esett nekem is. Megpróbáltam győzködni, hogy ilyen volt az újságban, meg ez mennyire szép, de nem igazán sikerült.
A nap folyamán azért mindenhova vitte magával, puszilgatta, de...
A karácsonyi lelkesedés azért mára leeresztett bennem, mint egy lufi. Megvettem egy csomó kaját, elterveztem a többfogásos vacsit, összeállítottam a vendéglistát, aztán semmi nem jött össze: anyumék nem akartak eljönni, otthon maradnak, sóginőmék sem lelkesedtek a családi összeröffenésért, én sem erőltettem.
Így tegnap halat ettünk, gyorsfagyasztottat, ma rántott husi volt,meg őzgerinceben sült baconos csirke, párolt zöldség, rizs, krumplipüré, holnap maradék. Antiperfekt mai pedig kulcsra zárja az ajtót és pizsiben tévézünk, játszunk, eszünk és játszunk, tévézünk.
Ennyit a nagy idillről, az igyekezetről, de szerencsére már csak egy napot kell túlélnem! Aztán jövőre majd megpróbálok tovább fejlődni. :)
Minden évben megpóbálom megvalósítani a tökéletes karácsonyt, már csak a gyerekek miatt is. Olyat, amilyenre majd boldogan emlékeznek vissza.
Mindig olyat szeretnék, amilyet a média belénk éget. Csillogó, idilli. A kert, a lakás fényárban, díszektől roskadozva,mézeskalács illattal, ahogy az kell. Anyuka, apuka békés, boldog mosollyal az arcukon nézik a gyerekeket, ahogy bontogatják az ajándékokat. Az asztal roskadozik a sok finomságtól, körülötte nagy család, ahol mindenki csinos és jólfésült, mindenki szeret mindenkit, nincsenek felszín alatti szurkáslódások, csak áhitat és béke a szívekben.
A lakás öntisztuló, ahogy az edények is, és nekem semmi másra nincs gondom,csak arra, hogy szép legyek, ahogy a mesék és filmek tündéri anyukái.
Ehelyett van a rideg valóság, az antiperkeftség.
A lakás romokban,ahol két 6 éven aluli a lakberendező, az ablakon a díszítést a maszatos kis kézlenyomatok adják.
Anya persze küzd keményen, felaggatja a díszeket, girlandot varázsol az ajtó fölé, igaz hogy három darabból áll, mert gyerek1 és gyerek2 összeveszett rajta, de ki látja ezt. A rajt levő csillag egyik lába letörött,mert anya a pihe súlyával rálépett, de volt otthon pillanatragasztó.Igaz, hogy az ujjlenyomatomat eltüntette, de csillag lába a helyén, és a csillag is felkerült a girlandra.
Karácsonyi matricák az ablakon, már amelyiket gyerek2 nem érte el, és nem akarta folyton a kutya hátára ragasztani.
Papír csillagokat is vágtam ki, persze gyerek1 és gyerek2 segítségével, de olyan szépek lettek, hogy inkább nem tettem ki őket.jött a jól bevált öntapadós.Szigorúan este, és szigorúan a két ablak közé, amit szorgos ujjak nem tusnak leszedni. Pipa!
Mézeskalácsot is sütöttem, sok adagot. Az első adag gyönyörű lett, csak éppen betonkemény, mert kifelejtettem a szódabikarbónát, de a Blöki örömmel rágcsálta őket!A második adag szuper puha és omlós lett, csak ronda, mert nem volt türelmem cukrot darálni.Minek a por, jó lesz a másik is nem?Cukor, cukor. Hát nem, mert nem olvadt el a cukor, és jó rücskös lett a tetejük. No,de Antiperket Anya nem ijed meg ilyenkor, jöhetett a jól bevált cukormáz, csokimáz.Igaz, hogy a lámpa is ragadt a csokitól, cukortól, de elkészültek.
Megengedtem gyerek1-nek, hogy vigyen belőle az oviba. Én dolgozni voltam, mama felügyelte a mennyiséget, amit vitt.Hagyott otthon két, azaz két egész, azaz háromnegyed darabot, mert azok töröttek voltak....öööööö.
Perket mami módra az ajándékok már novemberben becsomagolva várnák a perket karácsonyt.Idén, megpróbálva létre hozni a tökéletes karácsonyt, én is megvettem előre az ajándékokat, még a dömping előtt. Na jóóó, egy részét.
Gyerek2-vel könnyű dolgom van, mindennek örül, bármi legyen is az, gyerek1 már macerásabb, hetente változtatja a listát, ami persze egyre hosszabb lesz.
Idén pónit kért, ami beszél, és csillog-villog, és köpenye is van, és valami kimonthatatlanulmegjegyezhetetlen neve van. Anya beszambázott a boltba, célirányosan kinézte a pónis polcot, és megdöbbenve látta, hogy a vágyott játék 3 példányban is kapható.Na most akkor melyik is legyen?Lekapja a neki leginkább tetszőt, hogy húúú, ez milyen gyönyörű, milyen szép, és én mennyire örültem volna neki.
Aztán egy napon kezébe akadt egy mülleres katalógus, benne vigyorog egy póni. Gyerekem visítva hozza elém:
-Anyaaaaaaaa, ilyet akarok!!!! Naná, hogy mellé nyúltam.
Gyerek2-nek dec 9én van a szülinapja,elszaladtunk vásárolni,és a játékosztályon kószáltam vagy egy órát, mire leemeltem neki egy jó kis gyurma készletet, meg gyerek1nek egy apróbb játékot, és karácsonyra egy monsterhigh-os társast, amit feldobtam a szekrény legmagasabb polcára. Naná, hogy kiszúrta. Gyorsan kicseréltem egy másik társasra, hogy az volt ott, de nem sikerült meggyőzni.
Ennek ellenére nagyon örült neki ma reggel. A póni láttán viszont majdnem sírt, mert nem ezt akarta.
A fészkes fenébe, hogy miért kellett nekem előre megvennem! Annyira rosszul esett nekem is. Megpróbáltam győzködni, hogy ilyen volt az újságban, meg ez mennyire szép, de nem igazán sikerült.
A nap folyamán azért mindenhova vitte magával, puszilgatta, de...
A karácsonyi lelkesedés azért mára leeresztett bennem, mint egy lufi. Megvettem egy csomó kaját, elterveztem a többfogásos vacsit, összeállítottam a vendéglistát, aztán semmi nem jött össze: anyumék nem akartak eljönni, otthon maradnak, sóginőmék sem lelkesedtek a családi összeröffenésért, én sem erőltettem.
Így tegnap halat ettünk, gyorsfagyasztottat, ma rántott husi volt,meg őzgerinceben sült baconos csirke, párolt zöldség, rizs, krumplipüré, holnap maradék. Antiperfekt mai pedig kulcsra zárja az ajtót és pizsiben tévézünk, játszunk, eszünk és játszunk, tévézünk.
Ennyit a nagy idillről, az igyekezetről, de szerencsére már csak egy napot kell túlélnem! Aztán jövőre majd megpróbálok tovább fejlődni. :)
2013. december 12., csütörtök
Hová lett a fantázia,avagy miért vetett ki magából meseország?
A minap Emma lányom megkért, játszak vele. Leültem hozzá, kezembe adott egy babát, meg pónilovacskát, és előadta a szitut. Én voltam a Belle, ő volt Aranyhaj. Nagylelkűségét tükrözi, hogy nekem adta imádott Belle hercegnőjét. Mindenem neked adom anya, csak játsz végre velem, gondolhatta magában.
Ontotta az ötleteket és a helyzeteket, a lehetséges szerepeket, én meg csak ültem, forgattam a babát, és csak óóóók meg ááák és izééék jutottak eszembe. Sehogy nem tudtam felvenni a mese és a játék fonalát.
Nem tudtam elengedni magamat, nem szárnyalt a képzeletem könnyű madara. Mikor? Mikor és miért felejtettem el játszani?
Most, ahogy itt ülök, lelki szemeim előtt felvillan a távoli mese-és fantáziaország, ahol Emma ül a képzelet arany madarán,és repül rajta.Én meg a földön állok,gyökeret ereszve, hiába nyújtózok nem tudom utol érni. Mint a mesebeli gonosz koboldok karomos ujjai, úgy húznak, tartanak vissza a mindennapok nehézségei. Nagyon kell küzdenem, hogy ne rántson magával a szürkeség, ne hagyjam hogy elnyeljen a bűvös mocsár, ami sietségből, kényszerből, beletörődésből, rohanásból, kapkodásból, csipetnyi közönyből és más "finomságokból" áll.
Talán még nem késő, hogy Emmába kapaszkodva visszatérjek a meséhez.Tudom, már soha nem lehetek teljes értékű Mesebirodalom lakó, néha kénytelen leszek visszatérni a "szürkevalóságosvilágba", de nagyon kell vigyáznom, hogy Emma még maradhasson, ne én legyek, aki visszahúzza őt,és ha én már nem is, de Dóri csatlakozhasson hozzá.
Emma tündérlányom viszi már a kicsit is.Öröm nézni, mikor elmélyülten játszik a két kicsi hercegnőm. Bármikor átváltoznak, amivé csak szeretnék.
Hogy mikor csatlakozott Dóri?Azt pontosan nem tudom,de azt igen,hogy mondja:Képzeld el!
Ez volt az első jel nekem,hogy elképzeli a mesét.
Most, ahogy ülök,tétova ujjakkal keresgélem a betűket,hogy tétova szavakká, majd mondatokká álljanak össze, most jut el az agyamig, hogy Emma mire vágyik igazán.
Nem édességre, nem egy újabb játékra,nem ruhára, nem cipőre, nem, nem másra, csakis rám vágyik.
Közeleg a karácsony, és a játékok mellett Emma mást is kapni fog tőlem.Díszes dobozba ugyan nem tudom csomagolni, de azt tudom, hogy egyik legnagyobb kincse lesz:időt kap tőlem. Időt, amit arra fogunk fordítani, amire csak akarja.
Bezárjuk az ajtót, nem fogok odaragadni a konyhához, nem lesz nagy főzöcskézés, vendégjárás/várás. Csak mi leszünk, és játszani fogunk. Amit csak akar.
Nem fogok veszekedni,kiabálni, nem fogom sürgetni.
Éééés, akkor talán, Meseország újra kinyitja nekem csodás kapuját!
Ontotta az ötleteket és a helyzeteket, a lehetséges szerepeket, én meg csak ültem, forgattam a babát, és csak óóóók meg ááák és izééék jutottak eszembe. Sehogy nem tudtam felvenni a mese és a játék fonalát.
Nem tudtam elengedni magamat, nem szárnyalt a képzeletem könnyű madara. Mikor? Mikor és miért felejtettem el játszani?
Most, ahogy itt ülök, lelki szemeim előtt felvillan a távoli mese-és fantáziaország, ahol Emma ül a képzelet arany madarán,és repül rajta.Én meg a földön állok,gyökeret ereszve, hiába nyújtózok nem tudom utol érni. Mint a mesebeli gonosz koboldok karomos ujjai, úgy húznak, tartanak vissza a mindennapok nehézségei. Nagyon kell küzdenem, hogy ne rántson magával a szürkeség, ne hagyjam hogy elnyeljen a bűvös mocsár, ami sietségből, kényszerből, beletörődésből, rohanásból, kapkodásból, csipetnyi közönyből és más "finomságokból" áll.
Talán még nem késő, hogy Emmába kapaszkodva visszatérjek a meséhez.Tudom, már soha nem lehetek teljes értékű Mesebirodalom lakó, néha kénytelen leszek visszatérni a "szürkevalóságosvilágba", de nagyon kell vigyáznom, hogy Emma még maradhasson, ne én legyek, aki visszahúzza őt,és ha én már nem is, de Dóri csatlakozhasson hozzá.
Emma tündérlányom viszi már a kicsit is.Öröm nézni, mikor elmélyülten játszik a két kicsi hercegnőm. Bármikor átváltoznak, amivé csak szeretnék.
Hogy mikor csatlakozott Dóri?Azt pontosan nem tudom,de azt igen,hogy mondja:Képzeld el!
Ez volt az első jel nekem,hogy elképzeli a mesét.
Most, ahogy ülök,tétova ujjakkal keresgélem a betűket,hogy tétova szavakká, majd mondatokká álljanak össze, most jut el az agyamig, hogy Emma mire vágyik igazán.
Nem édességre, nem egy újabb játékra,nem ruhára, nem cipőre, nem, nem másra, csakis rám vágyik.
Közeleg a karácsony, és a játékok mellett Emma mást is kapni fog tőlem.Díszes dobozba ugyan nem tudom csomagolni, de azt tudom, hogy egyik legnagyobb kincse lesz:időt kap tőlem. Időt, amit arra fogunk fordítani, amire csak akarja.
Bezárjuk az ajtót, nem fogok odaragadni a konyhához, nem lesz nagy főzöcskézés, vendégjárás/várás. Csak mi leszünk, és játszani fogunk. Amit csak akar.
Nem fogok veszekedni,kiabálni, nem fogom sürgetni.
Éééés, akkor talán, Meseország újra kinyitja nekem csodás kapuját!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)